A keletieknek vajmi kevés közük van például ahhoz a keleti nőkről kialakult, sokáig kísértő sztereotípiához, mely Flaubert és egy egyiptomi kurtizán találkozása nyomán született; a hölgy magáról sohasem beszélt, s úgy tett, mintha nem volnának érzelmei, nem volna jelene és múltja. A férfi beszélt helyette; csak és kizárólag a férfin keresztül volt jelen. A férfi külföldi volt, viszonylag tehetős és hímnemű, a dominancia valamennyi olyan történetileg hitelesített összetevőjével bírt, melyek nemcsak a Kücsuk-Hánem teste feletti uralmat tették lehetővé számára, de azt is, hogy az asszony nevében és helyette nyilatkozzék meg, és olvasóit rávezethesse, milyen tekintetben is volt a nő tipikusan 'keleti'. (...) ...a fenti példa sokat elárul a Kelet és a Nyugat között létrejött hatalmi helyzetről, és arról a Kelet-felfogásról, mely ezen viszonyok terméke.
(Said, Edward W.: Orientalizmus. Budapest: Európa, 2000.)
Ami zavar ebben, az a saját reakcióm. Miért érzek hálát, hogy Edward W. Said észrevette a nyilvánvalón (a Nyugat dominanciája a Kelet fölött) kívüli észreveendőt? Láttam már olyan embert, aki szerint természetes, hogy (a '70-es évek USA-jának akadémikus közegében, hümm) észrevette.
Note to self: 2008, Magyarország.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése